"Nem mintha félnék meghalni.
Csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik."
Bár már viszonylag sok idő eltelt azóta, minden egyes este avval a gondolattal fekszem le aludni, hogy vajon reggel még fel fogok ébredni? És amikor reggel felkelek, akkor mindig azt a gondolatot próbálom elhessegetni magamtól, hogy vajon mi a francért húzzuk még a dolgot.
Március tájékán furcsa kimerültség támadott meg. Nem nagyon csodálkoztam rajta, rengeteg stressz, még több munka, még kevesebb pihenés, és a szívügyek terén sem szerepeltem olyan fényesen. Próbáltam lassítani a tempón, többet pihenni már amennyire ez lehetséges volt, de a helyzet nem sokat változott.
Vitaminhiány..., ezaz! Elkezdtem vitaminokat, zöldséget, gyümölcsöt fogyasztani nagyobb tételben, aminek meglettek a pozitív hatásai, de a fő dolog, ami miatt elkezdtem, az megmaradt. Hát végülis, egy orvosi vizsgálat nem árthat. Innentől kezdve az események felgyorsultak, szinten repültek. Az egyik vérvételt követte a másik, különféle radiológiai vizsgálatok és még egy csomó olyan egyéb kódszavas eljárás, amikről még a mai napig fogalmam sincs, hogy mit jelentenek. De nem igazán hoztak eredményt, mindenhol csak a kezüket széttáró orvosokat találtam.
Már rutinosan járkáltam a különféle kórházi szárnyakban, kezdtem megismerni az ott dolgozókat, a portással egyik este még egy hevenyészett snapszerpartit is lenyomtam (ameddig vártam az eredményre). Az a keddi reggel sem volt semmiben másabb. Leültem a székre, egyedül voltam. Elővettem a telefonom és átfutottam a leveleimet. Nyílik az ajtó, hallom a nevem, bemegyek, helyet foglalok és érdeklődve nézek. Próbálom kitalálni, hogy most éppen melyik testrés(z)embe fognak kutakodni.
Nem volt újabb állomás, az orvosom közölte velem, hogy haldoklom. Félelemmel vegyes értetlenség lett rajtam úrrá, amikor kimondta ezt. Nekikezdett elmagyarázni, hogy mi is fogja hamarosan rámereszteni a közelgő kaszást, de bevallom nektek őszintén nem igazán tudtam erre figyelni. Teljesen hidegen hagyott a magyarázat, a körítés, a rizsa, csak az lüktetett az agyamba, hogy ez nem történhet meg velem, fiatal vagyok, előttem az élet, még annyi minden dolgom van.
Nem szégyen az, ha egy férfi sír, ezt a mai napig vallom. Nem attól férfi valaki, hogy sohasem érzékenyül el, hogy nem mutatja meg a gyengébbik oldalát. Elbőgtem magam, nem úgy mint egy ovodás, csak olyan néma zokogásban törtem ki. Lehajtottam a fejemet, potyogtak a könnyeim és próbáltam kikapcsolni az agyam. De nem sikerült. Nem is magam miatt aggódtam, inkább attól féltem, hogy fogom ezt a családommal, a barátaimmal közölni.
Kaptam egy adag nyugtatót, lefektettek a vizsgálóágyra. Nemsokára, ahogy a kezdeti sokk lecsengett megkaptam az utasításokat. Az utolsó kérdésem az volt az orvoshoz, amit már rögtön az elején fel akartam tenni, csak valahogy nem mertem... próbáltam az erős férfi látszatát fenntartani:
- Fájni fog?
Órákig sétáltam utána. Teljesen üres voltam belül, nem gondoltam semmire, csak mentem arra, amerre a lábam vitt. Emlékszem bementem egy boltba és vettem egy hatalmas üveg nutellát. Úgysem a diabétesz fog elvinni, meg most nem számít. Miközben ettem próbáltam a fejemben megformálni a mondatokat. Felépíteni a beszédemet, amivel este majd a szüleim elé állok...
Próbáltam diplomatikusan, reménykeltően beszélni, aminek persze az lett a vége, hogy amikor megláttam őket, akkor csak annyit tudtam kibökni, hogy "Meg fogok halni!" - és megint elsírtam magam. Az kivötkező részt mindenkinek a saját fantáziájára fogom bízni. Nem kell hozzá sokat agyalni, hogy mi történhetett. Kiborulás, égindulás, földindulás és telesírt párnák.
Holnap reggel jobb lesz... egy kicsit... talán...
(folyt. köv.)
