"Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szívemnek."
Ha valamiben jók vagyunk, igazán világelsők, akkor az az önsajnálat. A saját sorsunk tragikus színfoltjainak kiemelése, előtérbe helyezése, holott másra is büszkék lehetnénk. És fura, de élvezzük ezt a szerepet. Úgyhogy avval a várakozással léptem be a plakátok közé, hogy igazán átütő alkotásokat láthatok.
Nem csalódtam, vagyis mégis? Szép szerivel voltak azok, amik előtt elismerően bólintottam, vagy cinkos mosolyra húztam a számat; igen, ezek mi vagyunk! Aztán belefutottam olyanokba is, amiket nem értettem. Ez lehet, hogy betudható az én műveletlenségemnek, de ez nem feltétlenül baj. És aztán megláttam azt, aminek itt semmi keresnivalója nincs:
Az esélyegyenlőség. Jaj ne! Már megint! A cigányok (Nem, nem roma! A vak ember sem világtalan. A Down-szindrómás ember sem beteg.)! Hogy miért kell ebbe belefutnom minden rendezvényen. A koszos putri előtt, szépen beállított kisgyerek, "HUNGARY" feliratú pulcsiban önfeledten táncol. Arcáról sugárzik a boldogság. A házról meg a nyomorúság. A háttérben - feltehetően - édesanyja őrzi tekintetével csemetéjét. A plakát címe: "Mindenkinek van egy álma". Ez a cigányság rózsadombi megközelítése.
Kezd megint divattá válni - vagy talán ki sem ment, hogy sajnáljuk a kisebbséget. Hogy a csúnya rasszista magyarok. Bezzeg nyugaton! Hát mit ártott nekünk ez a kisgyerek, hogy így utáljuk? Jelentem semmit, de találkozz vele mondjuk a Blaha Lujza téren este 10 után. Arról is fog készülni egy kép, de az a kék fénybe fog kerülni, ahogy a kés áll ki a hátadból. Nagyon könnyű távolról megítélni ezt a kérdést!
Szeretném leszögezni, hogy nem a cigánysággal van a bajom. Vannak cigány barátaim és bizony többre tartom őket, mint egy-két hazámfiát. Tisztességre nevelik a gyerekeiket és lehetne tanulni tőlük az összetartásról, családszeretetről. Nekem az a viselkedésforma böki a szememet, amit ez a népcsoport általánosan művel. Nem hiába tagadja a normálisabb réteg közülük a származását. Már ő is szégyelli. Nem a levegőbe beszélek. A közvetlen szomszédságukban élek és nem egy leányálom.
Mindennaposak a verekedések, az üvöltözések, a hajnali 5-ig tartó mulatozások, amelyek során elefántcsordaként dübögnek a házban. A reggeli munkába menetel során, a járdán talált friss vértócsa felett már közönyösen lépek át. Örülök annak, hogy nem az enyém szárad ott és magamba hálát adok, hogy eddig mindig megúsztam. A helyi rendőrkapitányság számát már kívülről tudod és a bejelentkező hölgyet ismerősként üdvözlöd. Mint ha csak pizzát rendelnél. A kiérkező rendőrnek lassan fenntartott helye van már a ház előtt.
Koszosak, büdösek, rendetlenek. A szaros pelenkák, a hígítós zacskók és az egyéb háztartási hulladékok az udvar közepére hajítva. Komolyan azon csodálkozom, hogy a csótányok még nem kapták fel a házat. A munkához való kritikus hozzáállásuk viszont talán a legdühítőbb az egészben. Nem vagyok egy nagy koponya, megrohadok a munkában, hogy enni tudjak, de nem panaszkodom emiatt. Ennyire voltam képes, az iskolai idők alatt, ezt kell szeretni.
Viszont az a látvány, hogy reggel amikor elmegyek, akkor ott kávézik, cigizik az egész család az udvaron, majd amikor hazajövök ugyanez a látvány. Nem dolgoznak, de a jogaikért kardoskodnak, elnyomásról beszélnek, de az a nem kevés forint, amit felvesznek havonta, az bezzeg nagyon jól jön. És ahelyett, hogy megköszönnék és beilleszkednének a társadalomba, még nekik áll feljebb és belefosnak az egészbe.
Na ezért rühellem az ilyen plakátokat, ezért tartom modorosnak ezt az egész témát és ezért tud feldühíteni. Le lehet menni a sorra, vagy akár az én lakásomba, csak egy hónapra lakni. Ott élni velük, köztük és majd megnézném, hogy utána milyen plakátok jönnek. Még egyszer elmondom itt nem a cigányokkal van baj, a magyarok közt is megvetem az ilyen embert. Az amelyik ki akar törni a szegénységből az ki tud törni. Nem fog jó módban élni, de egy elfogadható szintet tud biztosítani magának és a családjának. Akinek fontos a méltósága az megőrzi azt!
